Balázs János 1905-ben született Alsókubinban. Nagyapja és édesapja is ismert prímás volt, akik biztosítani tudták családjuk megélhetését. Ötévesen félárván maradt, s a család Salgótarjánba, a pécskődombi cigánytelepre, az édesanyja szülőhelyére költözött, ahol a maguk tákolta putriban tengették életüket. Balázs János az elemi iskola két osztályát végezte csupán, mert a világháború kitörésekor az iskolát átalakították kórházzá. Balázs János már gyermekként is a magányt kereste. Önéletírásában így emlékezik: „a velem egykorú iskolás társak – értve a Pécskő utcai gyerekeket – nem fogadtak be maguk közé játszópajtásnak. Én félénk jellemű, minden gyerekes virtuskodástól visszahúzódó, jelentéktelen gyerek voltam. Ilyen játszópajtás nem kellett a duhajkodó s folyton birkózni akaró, hencegő és egymással kötekedő, nagy nyelvű gyerekeknek. (…) Ezt követően jött létre egy másfajta életmód: az öreg emberekkel való barátkozás. Azok az emberek, akik testi fogyatékosságuknál fogva, avagy elöregedésük révén katonának már nem kellettek: ezekhez szegődtem.” (…)Szellemet elámító és lelket marcangoló meséket hallgattam én gyerekkoromban; eldugdostam valamennyit gyereknyi szellememnek titkos rejtelmeibe, hogy a bontakozó gondolataimnak a későbbi életemben legyen mivel utánozni az írásművészetet, hogy a gondolatot csűrjem-csavarjam, összerakjam, széjjelhajigáljam, mint egy világ feletti önhatalmú úr, akinek szeme villanása nem más, mint a dörgedelmes égiháborúnak mindent elsöprő s meggyújtó tüzes villáma, akinek a megszólalása nem lehet egyéb, mint az eget-földet megrázó mennydörgés! Ilyen meséket hallgattam gyerekkoromban én, akinek nem csak egy, hanem hat apja is volt: mind jóindulatú, öreg, bölcs bácsikák!” Emellett jutott idő az olvasásra, s már gyermekkorában verset írt és rengeteget rajzolt. „Tehát gyermekkoromban – tíz éven már felül – olyan sajátos szeszélyeim voltak, hogy amerre jártam, (mindig egyedül), a széjjeldobált újságlapokat, széttépett könyvek, füzetek maradványait, leginkább a képeslapokat mind összeszedtem, és örömmel vittem haza: úgy csináltam, hogy észre senki nem vette. Feszült kíváncsisággal, izgalommal kutattam az értéktelen papírhalmaz között. Ezt követően eljártam a város akkori szeméttelepére: itt már bőségesen akadt újság és képeslap hulladék. Hogy örültem, amikor olvashattam, hogy lelkesedtem, amikor nézegettem a képeket, ábrákat, akármilyenek voltak azok.” – írta visszaemlékezésében. Szenvedélyes tudásvágyának köszönhetően folyamatosan fejlesztette műveltségét és kialakította sajátos, csak rá jellemző világszemléletét. Harminchét éves volt, amikor kikerült a frontra. Negyven, amikor hadifogságba esett és végül negyvenhárom, amikor a szaratovi hadifogságból hazajött: „a valóság teljes értelmében hitvány árnyéka lettem a régi önmagamnak. A testi fogyatékosságot s a fizikai törékenységet még gyarapította a háborúból és a hadifogságból összeszedett örökség: a sok különféle kórság, amelyet az élet már nem emészt meg, csak a halál!” Lelkileg és fizikailag megtörve is tovább alkotott a salgótarjáni cigánydombon, elvonultan, egyedül. Az erdőben, gombát, bogyót szedett, az volt az élelme, s a szomszédok vittek neki olykor egy tál ételt. Barátai, tisztelői vittek neki festéket és vásznat, hogy a festést abba ne hagyja. Emellett rengeteg verset is írt. A remete-létről így vallott: „Mert hátat fordítottam az egész világnak, kivéve azt a kicsinyke tért, amelyben elfér az én életemnek különös világa. Otthonomban az egyszerű, szegényes környezet; távol tőlem a szabad térség pompás gazdagsága ezernyi változatban. Mindig riadoztam az emberek társaságától, ha nem volt muszáj, nem is tartózkodtam még csak közelükben sem.” Első kiállítása 1971-ben nyílt Salgótarjánban, amire nem ment el, mondván, hogy a képeket már úgyis ismeri. A közönség ezután gyorsan felfigyelt rá, 1972-ben már dokumentumfilmet is készítettek róla, később saját kiadásban megjelentette verseskötetét Füstölgések címmel. A hirtelen jött népszerűség és hogy a putrijából el kellett költöznie, megviselte, életének utolsó éveit ágyhoz kötve, lebénultan töltötte, 1977-ben, hetvenegy évesen hunyt el.
